Berta Zsolt: Visszajátszás
Dorka és Botond

Az idő mendegélt az ő saját útján, amelyik nem kanyarodik és nem ér véget soha, és Dorka és Botond és Bulcsú is mendegéltek a maguk tudhatóan véges és kanyargós ösvényén. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk kicsi Sára, hogy vele együtt hagyják maguk mögött kicsi Bulcsú kartörését, két bárányhimlőt, egy orrmandulaműtétet, tizennégy nyaralást, Dorka vesemedence-gyulladását, négy beiskolázást, három használtautó-vásárlást, egy kutya (Túró) és egy macska (Tejföl) beszerzését és egy költözködést. És volt, hogy az egymásba futó utakon mellettük mendegélt egész Magyarország, együtt haladtak el egy vértelen rendszerváltás, egy halálraítélt és kivégzett miniszterelnök rehabilitálása és újratemetése, hat választás, egy ezredforduló, egy NATO és egy Európai Uniós csatlakozási ceremónia, a határon kívül és belül szorult magyarság elvi egyesítéséről tartott népszavazás, Terry Black örökbefogadási pere és egy televíziós könnyűzenei sztárcsináló döntője mellett.

A borítón Mónus Viktor Dorka és Botond című festményének részlete látható.

Berta Zsolt: Visszajátszás - Dorka és Botond

Fogyasztói ár: 1990 Ft
Kiadó: Napkút Kiadó
Kiadás éve: 2010 (Szoba Kiadó), 2017
ISBN: 978 963 263 597 2
Nyelv: magyar
Terjedelem: 228 oldal
Tömeg: 253 g


Ide kattintva a Visszajátszás a DIA oldalán olvasható.

Megrendelés

Visszajátszás - részlet

Hú, el ne felejtsek bemenni a gyógyszertárba aszpirinért! Botond elégedetten elmosolyodott, amint maga elé képzelte az otthon dupla paplan alatt fekvő, taknyos orrú Dorkát, akit eddig még soha, semmilyen járvány nem döntött ágynak. Majd most megtanulja. A férfiak mind szarból vannak, mi? Meg hogy a férfiaknak külön náthájuk van? Ujjaival dobolt a kormányon, leállította a motort, fütyörészett, bekapcsolta a rádiót. Néhány autóval előtte felbukkantak a tüntetők, akik miatt vesztegelni volt kénytelen. Az autósok egy része megtapsolta őket, másik részük az öklét rázta, szitkozódott. Botond csak bámulta a zászlókat, a táblákat, bámulta a többi autóst, és Bulcsú és Sára jutottak eszébe, akik – ha itt ülnének a hátsó ülésen, mint gyerekkorukban – most vad politikai marakodásba kezdenének. A rádióban két hete zajlott a hangfelismerős játék, a nyeremény immár millió fölé emelkedett, s alighanem a nyerni akarók, vagyis a hallgatók száma is. Botondnak még sosem sikerült elcsípnie magát a hangot, csak a tippeket hallotta. „Amikor a horgász bevág, a damil hangja ilyen”, mondta az egyik próbálkozó. „A barackbefőttről leszedik a celofánt és a gumit” mondta a másik. „Gitárhúr-szakadás. Nem? Akkor zongora?” Botond kedvence így hangzott: „Amikor a kotont lerántják a… izé… na szóval használat után a… fütykösről”.
– És akkor halljuk magát a hangot! – mondta a műsorvezető.
– Mondjon le! – ordították az utcán a tüntetők.
Botond jobbal lecsapott a rádió hangerőgombjára, ballal az ablakot tekerte fel, majd lélegzetvisszafojtva várta a hangot. Utána kiengedte a levegőt, s fennhangon, határozottan így szólt,
– Nyílvessző pattan le a zsinórról, vagy mi a túró az az íjon… ideg, az az! Jóleső érzéssel töltötte el, de meg is lepte a bizonyosság, amit érzett. A telefonjáért nyúlt, a számot már a múlt héten beírta, amikor félmillióra nőtt a nyeremény. De csak a foglalt jelzést kagylózhatta, hiába próbálkozott újra és újra. Egyre izgatottabb lett, feszülten hallgatta az adásba kapcsoltak válaszait, miközben nyomkodta telefonján a gombokat.
– Mikor az Athos pórázával lent a parkban a fa törzsére csapok úgy, hogy rátekeredjen, na annak van ilyen hangja – mondta egy mély hangú férfi.
– Ezt a hülyét! – morogta maga elé Botond, és izgalmában el sem szégyellte magát, amiképp máskor szokta, ha lehülyéz valakit, aki pedig egyszerűen csak nem tudhatja az igazságot, mint ő.
A telefon folyamatosan foglaltat jelzett, de a bekapcsoltak is mind rosszul tippeltek. Mindjárt lejár az idő, gondolta Botond, még egy perc, aztán legközelebb holnap lehet próbálkozni, igaz, plusz ötvenezerért, mennyi is az… mindegy, jó sok.
– Még egy telefonálóra van időnk, van is valaki a vonalban… Botond feszülten figyelt, drukkolt, hogy az ipse rosszat mondjon. – …halljuk a tippet!
– Ez a nyíl hangja, mikor elhagyja az íjat. Vagyis a húré.
– Hogy az a jó büdös… – kezdett bele Botond.
A hangszóróból tust utánzó elektronikus effekt harsant fel. – Tudja, mit jelent ez a hang?
– Hogy nyertem?
– Pontosan azt! Gratulálok, öné az egymillió-százötvenezer forint! Ez a 2006-os év eddigi legnagyobb nyereménye nálunk! Talán íjászkodik?
– Igen.
– A francba! – morogta rosszkedvűen Botond, aki még életében nem látott közelről íjat –, én is tudtam.
A mérge hamar elszállt, sohasem tartott sokáig. Körbemosolyogta maga körül a világot, a dühöngő autósokat, az elégedetlen tüntetőket, az őket vigyázó rohamrendőröket. Én is tudtam. Hú, el ne felejtsek aszpirint venni a gyógyszertárban.
Hazaérve azonnal teát főzött, friss citromot csavart bele, vitte a beteg Dorkának az aszpirinnel együtt. Dorka felült szép, nagyon régi mennyezetes ágyában, kezébe vette a bögrét. Botond a háta mögé polcolta mindkettejük párnáját.
– Jaj, Botond! – sóhajtotta Dorka –, most meghalok!
– Ez az én dumám.
– Ha tudom, hogy ilyen rettenetes, el is hittem volna.
Botond megnézte a lázmérőt.
– Harminckilenc? – rökönyödött meg. – Te, hallod? Harminckilenc! Jól vagy?
– Nem, egyáltalán nem vagyok jól, hanem nagyon is rosszul vagyok, drága, hülye Botond!
– Mi az isten ez, valami vírus?
Dorka egész éjjel vacogott és izzadt Botond karjaiban, de reggel lement a láza és elaludt. Botond elgyengülve nézte sápadt, elgyötört, de végre nyugodt arcát. Megcsörrent a telefon, Bulcsú szólt a kagylóba, a soproni kollégiumból telefonált.
– Nem adom anyádat, beteg, épp most aludt el. Egész éjjel rosszul érezte magát, nem aludt egy percet sem. Jó, megmondom. Ühüm… Igen, hallottam én is. Több mint egy milla. Tudtad a választ? Érdekes, én is tudtam. Te lőttél már íjjal? Én sem. Itt? Semmi. Milyen tüntetők? Ja, azok. Bulcsú, hagyjál már ezzel a hülyeséggel, nem megyek le a Kossuth térre, hogy tájékoztassalak, nézd a híradót, ha annyira érdekel! Most mondtam, hogy anyád beteg!

***

Köpű kikanyarodott a vágtató lovasok közül, és a fél nyíllövésnyire elterülő erdő felé vette útját. Odaérve kiakasztotta a kengyelből lábát, és a testsúlyáthelyezéstől már okosan lassuló lova hátáról a földre dobbantott. Az állat fújva megállt volna, ám gazdája azonnal bevezette a fák közé, olyan mélyre, ahol már biztosan nem láthatják az úton nemsokára felbukkanó bajor vasasok. Köpű egy fához kötötte a lovat, és visszaszaladt az erdő szélére. Még látta eltűnni az úton Botond vezért és menekülő magyarjait. Sóhajtva nézett utánuk, majd tekintetét abba az irányba függesztette, ahonnan érkeztek, s leste az üldözőket. Kisvártatva fel is tűntek, saját fogalmaik szerint lóhalálában, de Köpű csak biggyesztette száját a nagy és erős, de rengeteg vasat cipelő paripák láttán.
– Ezekkel ugyan nagyanyámat se érnétek utol, ha kicsit erősebben találná megrúgni az öreg Csiga vékonyát!
Várt még egy darabot, nem bukkan-e fel újabb csapat, akik az útról lekanyarodó nyomokat fürkészik. Visszament a lovához, szemügyre vette sánta lábát. – Messzire nem jutottunk volna, de még mindig jobban jártál, mint szegény Túró – szögezte le szíven szúrt vezetéklovára gondolva.
Szomorúan megpaskolta a ló nyakát. Leszedte róla a nyerget és a kantárt, hosszú pányvára engedte. Magáról is leakasztotta a szablyát és az üres tegezt, a földre dobta, a nyereggel már odakerült két íjjal és két kelevézzel együtt. Leheveredett, fejét a nyeregnek támasztotta, a görbe szablyát keze ügyébe helyezte. A ló az arcához lógatta a fejét.
– Eredj, Tejföl, gondoskodj magadról, legalább te egyél valamit! Hunyunk egyet, aztán ha besötétedett, indulunk. Talán hazajutunk valamiképp.
Őrszem híján nyugtalanul, de azért aludt valamit. Szürkületkor felcihelődött, az erdőszélen kémlelve várta be a sötétet, aztán gyalogosan, Tejföllel nyomában megindult. Nem kellett vezetni a lovat, úgy lépkedett utána, akár ha kutya lenne. Köpű néha ránézett Tejföl sérült lábára, aggodalmasan ráncolta szemöldökét. Kockázatosnak vélte, mégis a csata színhelyére tartott, ahol – ha eltakarodtak már a bajorok, szászok, morvák meg ki tudja még miféle népei a keleti frank birodalomnak – megtöltheti vesszővel üres tegezét, s a hold fényénél összeszedhet néhány dolgot, amire szüksége lehet a hosszú, magányos hazaúton. Óvatosan fürkészett körbe, nehogy meglepjék a katonák, vagy holmi felbőszült, az övéik győzelmén felbátorodott bajor parasztok. A mezőt csendes mozdulatlanságban találta, csak sűrű légyrajok zúgása sziszegtette a levegőt. A bajorok nem vesztegették az időt, hogy üldözésükre induljanak, az ő halottaik is temetetlenül hevertek. Húzkodni kezdte a földbe és testekbe fúródott nyilakat, öt tegezt is megtöltött. A nyomában baktató Tejfölre bízta mind, aztán enni- és innivaló után nézett. Talált egy kevés szárított húst és hólyagba töltött vért. Kerített egy ivótömlőt, borral savanyított vizet kortyolt belőle. Ahogy szöszmötölt a hullák és dögök közt, egyszer csak a nevét mondja valaki halkan. Megdermedt, körülkémlelt, s akkor újra,
– Erre vagyok, Köpű!
Fiatal suhanc feküdt hanyatt a földön, két kezét a hasán tartotta. Épp csak az első csatáján esett túl, Köpű a maga huszonhat évével, négy ütközetével és hét könnyű sebével veteránnak számított mellette. Még épp látta lehanyatlani a lováról, mielőtt ő maga is átbukott Túró fején.
– Segíts, Köpű!
– Hol a sebed?
– A kezemmel tartom a beleimet, hogy ki ne zuhanjanak.
No, ahhoz képest a magam hét szúrása, vágása nem több mint mikor leány vágja meg az ujját. Köpű megvakarta a fejét, nem akarózott szólnia.
– Segíts, Köpű!
– Mit a fenét csináljak? Még lóra tenni se tudlak.
– Én már kigondoltam, míg itt feküdtem. Összeszedsz vagy negyven ivótömlőt, felfújod, fatörzs két oldalára kötözöd őket, ráfektetsz és letutajozunk a Dunán.
A partig se bírnád ki, nem hogy egy hazáig egy úszó fatörzsön. – Segíts, Köpű, segíts, kérlek!
– Segítek, ne félj! – morogta rosszkedvűen, és éppoly hangtalanul suvasztotta görbe szablyáját a szenvedő szívébe, amilyen hangtalanul vonta elő a bőrrel borított fahüvelyből.
– Szálljon szabadon a lelked! – mondta még a rend kedvéért, aztán ugyanazon okból káromkodott is.
Tejföl halkan felnyerített a háta mögött. Mélyen lelógatta a fejét, s a döglött Túrót böködte orrával. Köpűnek megáradt a szíve is, szeme is. Leguggolt, megkeseredve agyoncsapott egy döglegyet Túró kemény nyakán. Végigsimította a fényes, hűvös lószőrt, aztán hirtelen felállt, megragadta Tejföl kantárát, s vonni kezdte maga után. A folyó felé tartott, amiről úgy vélte, a Dunába kell ömlenie, ami pedig egyenest a magyar szálláshelyek felé folyik. Mentében összeszedett negyven ivótömlőt, és pányvát bőven. Ha Tejfölnek nem javul a lába, valóban marad a tutajozás, mert egyedül, gyalog nem jutok át a bajorok országán, az bizonyos. Sajkát, ladikot lopni pedig kockázatos, ha sikerül is, bizonyosan üldöznének miatta az ágrólszakadt halászok, akiknek a keze avatottan bánik az evezővel, nem úgy, mint az enyém.